Ökölbe zárt kezemet a számba teszem, hogy fel ne sikoltsak...

Megkönnyebbülök, amikor megfordul, majd lábait az ágy mellé teszi. Csendben feláll, végül meghallom az ajtó csukódását. Kinyitom a szemem. Még szinte teljes a sötétség odakint, épp csak egy vékony fénycsíkot látok a függöny résén át. Nem mozdulok. Csendben figyelek. Aztán meghallom a bejárati ajtó csapódását. Várok még néhány percet, majd óvatosan felkelek. Kikémlelek a nappali ablakán. Krisztiánt sehol sem látom. Egészen megkönnyebbülök.

A fürdőbe megyek, elvégzem a dolgom, majd a műterembe sietek. Nézem az üres vásznat, és megint erőteljesen rám tör egy érzés. Muszáj lesz megfestenem. Látom magam előtt a képet, és erőt kell vennem magamon, hogy ne álljak neki azonmód. A konyhába megyek, iszom egy pohár vizet. Remeg a kezem, jó pár cseppet melléloccsantok. Papírtörlővel feltörlöm a vizet, egy másikkal megszárítom a poharat. Pontosan ugyanoda teszem vissza, ahonnan elvettem. A nedves papírt a fürdőszobába viszem és lehúzom a vécén.

Visszamegyek a hálóba és kitárom az ablakot. Mély levegőket veszek. Igyekszem megnyugodni. Krisztián mindjárt visszaér. Becsukom az ablakot, visszahúzom a függönyt, gondosan ugyanúgy, ahogy volt, a pici réssel, aztán visszafekszem az ágyba. Becsukom a szemem.

Azonnal az anyám kétségbeesett arcát látom magam előtt, ahogy tegnap este mellettem ült a kanapén, és azt mondta:

– De hát Olívia, mi bajod van? Krisztián oltárian imád!

Hányingerem lesz. Nem mehetek ki a fürdőszobába hányni. Nem akarom elárulni magam, hogy ébren vagyok. Kinyitom a szemem. Pillantásom az éjjeliszekrényre vándorol, kinyújtom a kezem a mobiltelefonomért. Persze, nincs ott. Eszembe jut a tegnap este, amikor Krisztián kinyújtotta felém a kezét és így szólt:

– Add ide a telefonodat, Olívia!

Nem mozdultam csak lassan megráztam a fejem.

– Azt mondtad, meditálni mész, ehhez képest megint a telefonodon lógtál. Ez beteges függőség. Kivel beszéltél? – kihallottam a neheztelést és a magára erőszakolt türelmet a hangjából.

– Senkivel – suttogtam, közben a kezem és a lábam remegni kezdett.

– Ne hazudj, Olívia! – emelte meg a hangját – Láttam, hogy megint egyszerre vagy fenn a közösségi oldalon Zénóval! Vele beszéltél, ugye? – szántott végig a kezével a haján.

– Nem, dehogy – mondtam zavartan.

– Add oda a ki***ott telefonod! – nyújtotta ki a kezét – Most! – lépett felém.  

Aztán egyszerűen kikapta a kezemből a készüléket. Néztem, ahogy feloldja a billentyűzárat, és tekintetét a képernyőre szegezi.

– Ez már beteges. Folyton ezen a kütyün lógsz, aztán meg letagadod! Ez már függőség, Olívia! Nagyon nehéz téged saját magadtól megvédeni! Zénóval beszéltél? Ha vele, azt is elmondhatod – peregtek a szavai, de közben a keze a képernyőn siklott.

– Nem beszéltem senkivel.

– Megölsz ezzel, szerelmem! – sóhajtotta. – Ez meg mi? – meredt a kijelzőre.  

Csak álltam ott.

– Hogy írhatsz ilyet Katinak? – emelte fel a fejét, és láttam a megdöbbenést, a neheztelést a szemében.

– Hogy alázhatsz meg így engem? Engem, aki húsz éve mást sem csinál csak imád téged és lesi minden óhajod, sóhajod. Húsz éve minden napom minden percében csak érted és a családért élek, érted teszek mindent, Olívia! Hogy teheted ezt velem? – a hangja egyre jobban remegett. Összehúztam magam. A szívem kalapált. Nem kaptam rendesen levegőt. Annyira sajnáltam Krisztiánt!

– Olívia – mondta csendesen –, kérlek, azonnal írd meg neki, hogy tévedtél és sajnálod! – azzal felém nyújtotta a telefont. – Nem hozhatsz ilyen helyzetbe mások előtt! Én nem ezt érdemlem!

Nem mozdultam. Közelebb lépett hozzám, és a kezembe nyomta a telefonomat.

– Írd meg neki! Mindkettőnk érdekében. Most! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ránéztem a kijelzőre. Ott virított a Katinak írt üzenetem. Fekete betűk a fehér háttéren: Nem bírom tovább! Megfulladok. A nap huszonnégy órájában rám van tapadva. Fogja a kezem kávézás közben, folyton szorosan mellém ül, arra ébredek, hogy néz, miközben alszom, arra riadok, hogy bámul, amikor alkotok vagy meditálok, ott vár, amikor kijövök a munkahelyemről vagy... vagy a mosdóból... mindenhol ott van! Nem bírom! Nem bírom! Nem bírom!

– Szerinted, mit gondol most rólam Kati?! És Rólad? Te látod, amit írtál? Hogy egyetlen szavad sem igaz, hogy bepiszkolod a szerelmünket, hogy megalázol? Teljesen össze vagy zavarodva, Olívia! Neked valami nagyon nagy bajod van, amivel kezdenünk kell valamit. De egyelőre írd meg neki, hogy tévedtél!

Fogtam a telefont, és remegő kézzel begépelem az üzenetet: Sajnálom, össze vagyok zavarodva. Rosszul látom a dolgokat. Nincs semmi baj. Csak pihennem kell.

Krisztián ellenőrizte az üzenetet, aztán lezárta a telefonom.

– Gondolom, a többit, ami olyan, kitörölted. Van valakid, Olívia? – nézett rám merev tekintettel és könnyben úszó szemekkel.

– Mi? – emeltem fel a fejem. – Dehogy!

– Hát, mindenki érdekében nagyon remélem, hogy legalább ebben igazat mondasz – a hangja csendes volt, nekem mégis hányingerem lett tőle. És annyira sajnáltam.

– Most pedig – folytatja szomorú mosollyal –, elzárom a telefonodat a széfbe – és már sarkon is fordult.

– Ne! – vetettem utána magam. – Add vissza! – ordítottam.

Ekkor lépett ki a teraszra az anyám, aki addig bent volt a gyerekekkel a konyhában. Krisztián hívta át, mondván: fáradt vagyok, segítsen kicsit.

– Minden rendben? – kérdezte zavartan, kezét a kötényébe törölve.

– Nem! – visítottam – elvette a telefonom és...

– Nem, dehogy! Egyáltalán nem erről van szó! – állt Krisztián egyik lábáról a másikra. – Olívia az utóbbi időben nagyon fáradt, és túl sokat ad másoknak. Annyian keresik meg a problémáikkal, és tudod, milyen jólelkű, mindenki ügyes-bajos dolgát magára veszi. Folyton a bajaikkal keresik meg az emberek, már egy perc nyugta sincs. Most is meditált, mégis telefonon zaklatták közben. Úgyhogy arra gondoltam, egy időre zárjuk el a telefonjainkat, és legyen egy olyan napja, amikor csak pihen, én meg majd lesem minden óhaját-sóhaját. Ugye tudsz vigyázni holnap estig a gyerekekre? – anyám bólogatott, ő meg folytatta. – Remélem, akkor jobban lesz, mert én már igazán nem tudom, mit tehetnék! – tárta szét a karját.

Később láttam, amikor egészen közel lépett anyámhoz, aztán hallottam, ahogy a fülébe súgta: – Attól félek, hogy ez a telefon dolog komoly függőség már nála..., nagyon-nagyon aggódom.

Hisztérikus zokogásban törtem ki. Krisztián mellém lépett. Átkarolta a vállam, és a fejem búbját csókolgatta: – Sssss – mondta, én meg egyre jobban sírtam. – Ezt is megoldjuk, majd én segítek neked, én mindig itt vagyok neked, szerelmem – folytatta.  

– Megfulladok tőled! – téptem ki magam az öleléséből. Láttam anyám aggódó és elborzadt arcát. Tudtam, hogy nézhet ez ki megint kívülről. A saját anyám is Krisztián pártján áll!

Nem sokkal később hallottam, ahogy a konyhában sutyorogtak. Aztán anyám mellém ült a kanapéra. – De hát Olívia, mi bajod van? Krisztián oltárian imád!

Nem feleltem. Képtelenség, hogy el tudjam mondani úgy, hogy megértse. Amit ő lát és tapasztal, és amit én érzek, az mintha két külön világ lenne.

Meghallom, ahogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó. Krisztián visszajött a futásból. Pánikolok. De nem tudom, mitől. Ökölbe zárt kezemet a számba teszem, hogy fel ne sikoltsak.

Forrás: she.hu